A kéttestű pegazusi sisak és a csodálatos medalion története!

 

 

 

Történetünk az emberi képzeletet felülmúló, az i. sz. e. 495-450-es korszakra nyúlik vissza, mikor még az istenek is befolyásolták az emberek tudatalatti sorsukat és forgatták az idő vaskerekét. Irányították a természet és az emberek sorsát, s tekintettek le a mennyből, a föld nevű bolygóra és az egyszerű földi halandóra. Szegényekre, gazdagokra, időjárás viszontagságaira, háborúira jóra-rosszra.

És, ha kellett, Ők maguk is emberi arcot öltve irányították a föld idő közbeni történéseit. Ebben az emberi képzeletet felülmúló korszakban játszódik a történetünk, amikor a perzsa-görög hadak háborúban éltek egymással.

A görög sereg élén egy, Miltiadész nevezetű bölcs, igazságos és megfontolt ember volt.

A Perzsa seregnek pedig, Nagy Dareiosz félelmetes király volt, ami abban nyilvánult meg, hogy bárkit, bármikor leszúrt, vagy megcsonkított, megkorbácsolt, vagy fejét vette. Magas, szinte titáni alkata, sasorra az arcát éktelenítő csúf sebhely és a vércseszerű szem, borzasztóan ijesztővé és rémisztővé tette.

Dareiosz tengeri és szárazföldi sereget kezdett toborozni, görög poliszok hódítására és rabszolgatartásra.

Ezt fentről az istenek figyelték, de nem nézték jó szemmel Dareiosz haditervét. Ekkor megszólalt Gia, a földistennő. Nézd Zeusz! Dareiosz már meghódította Afrikát, Ázsia nagy részét. Hatalmas tengerek kerültek uralma alá, és most a Görög népet akarja igába, rabszolgaságba hajtani és elpusztítani. Nézd! Milyen telhetetlen és nagyhatalmú akar lenni! Minél többet és többet szeretne meghódítani a földkerekségből.

Zeusz! Még egyszer próbáljunk segíteni az embereken. Nem lehet! Már így is túl sokat tettünk az emberiség érdekében, ami problémájuk, bajuk van, próbálják saját maguk megoldani.

Ne mindig mi hozzuk helyre az ő balga, és gyarló hibáikat.

De meglátjuk, hogy mit tudunk tenni, hogy ne vesszen és legyen sok emberi, állati, természeti katasztrófa városban, falun, mezőn, vizeken. Erre az istenek nagyot sóhajtva, megelégedéssel egymásra néztek és boldog mosoly suhant át az arcukon.

E közben Dareiosz hatalmas hajóhadat vezényelt a tengerre, és a szárazföldi sereget is megerősítette és felpáncélozta. De, Dareiosz eme cselekedeteit egy hírnök megtudta, és tudomást szerzett, hogy milyen hatalmas erőt csoportosított úgy vízen, mint szárazon, a kis létszámú Görög sereg ellen. Ezzel nem késlekedve, lóhalálában igyekezett és érkezett meg a Görög Miltiadészhoz. Jelentette I. Nagy Dareiosz Király gonosz haditervét. Mikor Miltiadész figyelmesen végighallgatta a hírnök rossz hírét Dareiosz haditervéről, rögtön összehívta katonai tanácsadóit, hogy megtanácskozzák, hogy milyen ellentámadást, vagy haditervet tudnának kitervelni a Perzsák hatalmas seregei ellen, milyen ellenlépése legyen szárazföldön és vízen.

Ekkor az egyik tanácsadója közben megszólalt. Nagy vezér! Először is sok páncélt, illetőleg fegyvert kell szereznünk és csináltatnunk, még ha a kincstári arany nagy része ki is ürül. Második lépésben meg kell próbálni zsoldos katonákat felbérelni a Görög poliszok megvédésére. Igen!

Valóban az lenne a legmegfelelőbb, és célravezetőbb, és legszükségesebb feladat, de a tengerünk partjait is meg kell védeni, a több ezres Perzsa hajóktól!

Bölcs vezérünk!

Szeretném emlékeztetni, hogy sok jó kovácsunk van Athénban, és országszerte, és a lovakhoz sok remek ló kovács. Ne zárkózzunk el a kiadásoktól, fegyverkezéstől, zsoldos katonák felbérlésétől, és talán sikerülhet, egy váratlan, plusz cselekkel a lehetetlen, a Perzsa sereg legyőzése. A tengerek partjait, kikötőit pedig, tüzes katapultokkal, zátonyok mesterséges kiépítésével sikerülne megállítani és megfutamítani. Igazat mondasz, és jól beszélsz.

És még van egy csapda a tarsolyunkban. Hozzátok nyomban elibém az országunkat és államunkat megtámadható hadi- és földrajzi térképeit.

 

Az egyik katonai tanácsadó, hengeres alakúra összehajtott, sárgás pergamen térképtekercsekkel jött vissza, és terítette ki a tanácskozó hadvezér és a többi katonai tanácsadó előtt.

Innentől fogva az összes futárom és hírnökeim vigyék hírül és kürtöljék szét az egész országban a hadiállapotot, és az összes fegyver és ló kovács, az én szolgálatomba álljon.

Készítsenek minél több, jobb fegyvereket, a lovakra a legerősebb és legtartósabb patkókat kovácsolják. Az élelmezésről pedig a falu és város népe gondoskodjon.

Így fogunk cselekedni bölcs, és nemes szívű hadvezérünk.

És még egyet! A katonák ezt a napot, énekszóval, mulatsággal töltsék, és másnap mindenki készülődjön az elkövetkező nagy csatákra.

Mindenki fényezze a pajzsát, élezze a kardját, tőrét, csatabárdját és az íjakhoz messze hordó nyilakat készítsenek.

Parancsodra! Így lesz Uram.

De az őrség személyzetét válasszátok a legmegbízhatóbb, és a legbátrabb katonákból, nehogy váratlanul érjen a Perzsák támadása. A katonák, ettek, ittak, mulattak és a nap vége felé még táncra perdültek. Másnap már mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, ki a kardját élesítette, ki a lándzsáját fente, ki az íját húrozta.

Eközben a Perzsák izzó gyűlölettel készülődtek a Görögök leigázására, és rabszolgasorsba való kényszerítésére.

Irkész hozzám! Szólt halálfélelmet keltő hangon Dareiosz Király! 4-5000 hajót vezényelj a tengerre, legalább 50 000 katonával, és 350 000 embert teljes felszereltséggel vonj össze.

Azt akarom, hogy porrá zúzzátok a Görög sereget, és a földdel tegyétek egyenlővé az összes Görög Poliszt.

Ekkora erővel, senki és semmi nem akadályozhat meg a győzelemben! Hogy miként teszed, azt a te döntésedre bízom, nekem az a fontos, hogy győzelemmel térj vissza a dicső Perzsa sereggel.

Semmilyen áldozat nem számít, csakis győzelemmel térhetsz vissza!

Majd vérben forgó szemekkel, hatalmas ökölcsapást mért a márványasztalra.

Most intézkedj! Minél hamarabb uralmam alatt akarom tudni Görögországot és Athént.

Eközben a görög kovácsmestereknek és a civil polgároknak kihirdették Miltiadész parancsát, és a hadiállapotot. A hadiállapot híre mindenhová eljutott, kivéve, egy magas hegy tetején lakó kovácsmesterhez és családjához.

Felesége egy vörös, göndör hajú szépség volt, aki a hosszú évek alatt két derék gyermekkel ajándékozta meg. Így éltek 4-en szeretetben, egy takaros kis faházban. A kovács néha-néha még előszeretettel kovácsolgatott, de az igazi megélhetést, a vadászatból, és a halászatból biztosította.

De hát a hír milyen? Száll a világ minden égtája felé, és így Ő is megtudta, hogy mi hír járja az Ő szeretett Görög hazáját. Ekkor így szólt a feleségéhez és kisebbik fiához: menjetek el vízért, fogjatok sok halat. Az Idősebbik ifjú pedig menjen vadászni és hozzon zsákmányt az erdőből.

A család meg is tette, amit a családfő kért, és mindenki, ment a dolgára.

Mikor a mester egyedül maradt, begyújtott a régen használt fújtató alatti tűztérbe, ahol összeszedte az összes vasat, hogy Miltiadész görög seregének fegyvereket kovácsoljon.

Mivel úgy hallik Ő a kovácsok kovácsa, nemcsak az országban, messze földön is híre van, fene nagy kovácstudományának. Amint nekilátott a munkájának, egyszer csak az erdő közepe felől egy

szemet kápráztató, szivárványszínű, vakító fénysugár tört elő. De ez a vakító, tüneményes fénycsóva pillanatok alatt eltűnt, és az erdőből egy nő és egy koldus férfi tűnt fel, az időjárás viszontagságaitól porlepte ruhában, szakadt saruban, bozontos, kócos hajjal. Így nézett ki a férfi és nő, akik megjelentek a derék kovács háza előtt. A kovács gyanakodva, furcsán nézett végig a két

elcsigázott idegenen.

Jó napot! Jó munkát kívánunk, te kovács!

Megfáradt, éhes vándorok vagyunk, és messze földről jöttünk. Adsz-e két szegénynek ételt, és szállást?

Maguknak is jó napot!

Látom én! Szegény megfáradt vendégként jöttetek, gyertek és pihenjetek le szerény hajlékomban.

 

Az asszony és a kisebbik gyerek elmentek a folyóhoz halért meg friss vízért. A nagyobbik elment vadat ejteni, friss húsért.

A párbeszéd után, megérkeztek a családtagok gazdag zsákmánnyal.

Amíg az asszony nekiállt a sütés-főzésnek, a családfő, a 2 megfáradt vándor és a két gyerek jókedvűen elbeszélgettek, egyelőre feledve a földi élet gondjait. Mikor megfőtt a finomabbnál finomabb vad- és hal jól belakmároztak, majd szólt a kovácsmester, hogy térjenek nyugovóra, mert holnap kemény munka vár a családra, és ekkor elmesélte milyen veszély fenyegeti Görögországot és Athént.

Ezzel a végszóval nyugovóra tértek. Reggel, mikor a két vándor megébredt, a kovácsmester családja már javában dolgozott, a feleség megkínálta őket ízletes sült hússal és még az iszákjukat is megpakolta a két vándornak. Mikor a szívélyes búcsú után útnak engedte őket, a férfi ezekkel a szavakkal fordult a kovácshoz. Derék kovács! Te jó ember vagy és a hazádhoz hűséges. Hallottuk, hogy te vagy a kovácsok legjobbika. Most olyan vasat adunk a kezedbe, amelyből, ha két különböző és különleges tárgyat kovácsolsz, a 2 tárgynak varázs ereje lesz. És ezzel a porlepte köpönyege alól 2 nehéz és nagy fémtárgyat vett elő, és átadta a kovácsnak. Eme végszóval útjukra indultak, majd egyszer csak, ahogy jöttek, úgy el is tűntek a szivárványosnak tűnő, vakító fénycsóvában.

A derék család pedig csak ámult-bámult, a két fura idegen után, akiket Zeusz küldött a földre, Iriszt és Mephaisztoszt.

A kovács pedig nagyon elkezdett tűnődni, hogy mit is lehetne csinálnia két vasból, ami hasznos és bűvereje lehet, de semmi sem jutott az eszébe, akárhogyan is gondolkodott, és törte a fejét. Végül annyira kimerült a nagy fejtörésben, hogy úgy döntött, lepihen egy kicsit, és álomra hajtja fejét. Álmában előjött, egy isteni sugallat, felpattant és felkiáltott örömében. Megvan! És nagy hamar elkezdte kovácsolni, a nem mindennapi fémtárgyakat.

Eközben Dareiosz király parancsot adott Irkésznek a hajók és a szárazföldi csapatok indítására a görögök leigázására, rabszolgaságba juttatására. Az Irkész vezette, nehéz páncélzatú sereg megindult, a nagy pusztítás felé. Irkész erőltetett menetet rendelt el, az előre láthatatlan, úttalan utakon. Hol hosszú emelkedőn felfelé, hol lankás lejtőn le. Hol kanyargós, lápos, mocsaras talajon, melyek sok emberi, és állat áldozatot követeltek. Hol száraz sivatagos, valamikor sziklás talajon, meneteltek forró napsütésben és viharos esőben.

A katonák már a végkimerülés határán voltak, amikor Irkész megálljt parancsolt és az esős időben már-már lázadozó katonáknak megparancsolta, aki nem hajlandó tovább vonulni, azt a korbácsával fog megismerkedni. Így, az elcsigázott nehéz páncélzatú sereg tovább menetelt a szikes, sáros talajon. A csapat támolyogva lépdelt az iszonyúan nehéz terepen. Miután, Irkész ezt látván, hogy fenyegetéssel és veréssel nem megy sokra kevés pihenőt adott katonáinak.

 

A perzsa sereg jelentősen sokat jelentett, és számított, Miltiádész részéről. Ugyanis, mikor a főparancsnok előhozatta a szárazon és vízen meghódítható haditérképet, nem volt mindegy, hogy milyen haditervet ötlenek ki.

Így, hát haditanácsadóival, parancsnokaival közösen megpróbáltak, egy reményt keltő haditervet kidolgozni.

Ám, ekkor egy igen tapasztalt hadtestparancsnok, a térkép egy pontjára mutatott. Nézd nagyvezér! Ezt a pontot itt! Nézd ezt a lehetőséget! Ha egy jól megszervezett, terv szerinti stratégiát dolgozunk ki, és halált megvető bátorsággal harcolunk, akkor lesz talán esélyünk a hatalmas perzsa sereggel szemben. Nézd! Itt ezt a kanyont, a két hegyvonulat között. A perzsa sereg csak innentől, erre tud megközelíteni minket. Más útirány nem létezik, és a hegyen sem tudnak áthatolni, a sűrű, tüskés bokrok, és fák miatt. Hallgasd meg figyelmesen a taktikát, amit kigondoltam! Itt, ez a pusztás terület, mutatott határozottan, erős ujjával a térképre. Itt a pusztás és az azt, körülvevő hegy. A kanyonon és pusztán keresztül fognak jönni, mivel más útvonal nincs, nincs más támadási lehetőségük. A kanyonnak csak egy ki, és bejárata van. Hidd el, tudom mit beszélek! Sokat jártam arra lovon és gyalog vadászni, ismerem, mint a saját tenyeremet. Jól figyelj! Én 30 ezres sereg élén a kanyon bejáratánál rejtőzködöm el, te pedig, a sereg másik felénél, a kanyon túloldalán rejtőztök, láthatatlanul. A maradék, maroknyi csapatrész pedig, a tüskés, bozótos hegyoldalban próbál megbújni. Egy adott jelre, egyszerre megindítjuk a támadást, a perzsa sereg ellen. Csak arra kell vigyázni, hogy az előőrsük ebből semmit sem vegyen észre. Ne sejtsék meg a taktikánk, mert különben vége a görög poliszoknak, és legfőképp Athének, leigázzák népünket és rabszolga igába hajtják fejünket.

Nikodémusz! Így hívták Miltiadész, egyik legbátrabb, leghűségesebb emberét. Jó ötlet! Csodálatos tervet eszeltél ki buzdult fel Miltiadész. Vezéreim! Így fogunk cselekedni! De a terv megvalósítása előtt, rituális áldozatot mutatunk be isteneinknek! Holnap, a harctéren leütünk egy bikát, a szent háború előtt, vérét felfogjuk. Egyik felét a tengerbe, másik felét a földre öntjük, a tenger és a föld isteneinek. A húsát, pedig háromfelé osztjuk. Egy részét a medvéknek adjuk, hogy erősek legyünk. Következő részét a rókáknak adjuk, hogy ravaszak legyünk. A harmadik részt a sasoknak adjuk, hogy olyan éles legyen a szemünk, mint az övék.

Másnap nagy nekikészülődéssel el is kezdték az áldozat rituális bemutatását, amely majd egész nap eltartott. Közben, az idő is jobbra fordult Dareiosz nagy király szemszögéből. Azon nyomban parancsot adott, az indulásra készen kikötött hajóknak. De, amint a sereg megindult, a nagy király elé lépett, egy öreg, tapasztalt katonája. Nézd nagyuram! Lehet, hogy mérhetetlen haraggal sújtasz le rám, de kérlek hallgasd meg véleményem. Nézd, milyen óriási fekete felhő közeledik felénk. Ebből nem egy kis esőcske lesz, hanem óriási nagy orkán, de még tornádó is lehet belőle. Nézd a lovak orrlyukait, hogy ki vannak tágulva, a fülük pedig hátracsapva. Ők is érzik az iszonyúan nagy vihar közeledtét. Ha most nekiindulunk, akkor a seregünknek vége! Nézd az embereket, mennyire el vannak csigázva. A hajón a gályarabok nem tudják már úgy húzni az evező rudakat, hogy a tenger felőli támadás sikeres legyen. Ekkor megszólalt Irkész. Csend legyen! Egy szót sem akarok hallani többet. Egy kis eső nem fogja megakadályozni, a perzsák dicső katonáit, a görög sereg leigázásában, és győzelmében. Nézz a seregre! Erős bátor, harcedzett katonák, egytől-egyig. De nagyuram, így is már elég sok katonánk pusztult el járványokban, fulladt folyóba, merültek el mocsaras lápos talajban.

Irkész ellentmondást nem tűrő hangon odakiáltott a seregnek. Indulás! És közben egy széles, szörnyű mozdulattal lecsapta az öreg katonafejét, aki csak jót akart.

Ekkor Zeusz és az egybegyűlt istenek lenéztek ismét, a Föld nevű bolygóra, és látták az emberek félelemtől rettegő arcát és így szólt Zeusz, a főisten: Poszeidón! Talán nem kéne ilyen óriási vihart, pusztulást küldeni a Föld lakosságára, állataira, mert ekkora elemi csapás, amit küldesz, végzetes lehet minden élőlény számára.

De nézzétek, és lássátok Zeusz, Pallasz Athéné és mindegyikőtök. Nézzétek csak, mit művelnek egymással az emberek! Ölik, gyilkolják egymást, és igába hajtják embertársaikat.

Mire Héra megszólalhatott volna Posszeidon már le is sújtott háromágú szigonyával a nagy földkerekség felé, és az óriási tengerek irányába.

 

Nézd nagyuram az eget és a tengert! Mekkorákat villámlik, és mekkora hullámokat ver a víz! Keressünk olyan búvóhelyet, ahol nem tehet ez az óriási vihar kárt bennünk. A hajókat pedig kössük ki biztonságos partszakaszra, és a vihar elmúltával újult erővel tovább tudunk indulni a görög csapatok ellen.

Nem! Üvöltött, és ennek a szerencsétlen öreg szolgájának is a feje bánta. Mint, az előbbi esetet, ezt is szörnyülködve nézték végig, és az iszonyattól és félelemtől remegve indultak tovább, az időjárás viszontagságait figyelmen kívül hagyva.

Ám, ekkor emberi erőt felülmúló vihar, szél és eső zúdult a földre. A szélvihar úgy tombolt, hogy katonákat, lovakat, hatalmas kősziklákat, óriási fákat csavart ki tövestől. A villámok hajókat égettek, porlasztottak szét, emberek mellvértjét olvasztotta meg. Mert, most már nem katonák voltak, hanem az óriási vihartól elcsigázott, a már, félelmet is megismerő emberek voltak.

A vihar óriási pusztítást végzett embereken és állatokon, és a természeten. Három nap és három éjjen át szakadatlanul tombolt a szörnyű szél, ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ilyen szörnyű, pusztító vihart még emberi szem nem látott. Az emberek és állatok fejvesztve menekültek, ki merre látott, sisakokat, fegyvereket, páncélokat hátrahagyva. Sem parancs sem, sem ostor vagy kard nem állhatott a menekülés útjába.

És végre! A negyedik napon csendesedett, majd az ötödik napon teljesen elült a tomboló vihar. Az emberek összegyűltek, majd összeterelték a rémült lovakat, majd összeszedték a szétdobált sisakokat, fegyvereket, páncélokat. A vihar elmúltával a vezér végignézett, a vezér végignézett viharvert seregén, arcán düh, harag és fájdalom futott végig egész testén. Majd megsemmisülő gyászos hangon, ami abszolút nem hangzott parancsnak, csak ennyi jött ki a torkán. Visszavonulás! És a vihartól megsemmisült sereg visszavonult.

A perzsa seregnek egy-két hónap kellett, míg újra egységes csapatként álltak hadrendbe. A harmadik hónapon a roppant nagy dühtől I Dareiosz király vezette a sereget. Amint rendezték hajóik, csapataik sorait, a király, ha lehet, még dühösebben fogadta tanácsosait.

 

Holnap újra indulunk és szétzúzzuk a görög sereget. Még egyszer senki és semmi nem állíthatja meg, a büszke és erős perzsa sereget. Úgy, hogy senkitől semmilyen kifogást nem tűrök. Vagy tán nem láttátok, hogy jártak a hűséges embereim? Holnap, egyszerre indulnak, hajók, szárazföldi csapatok egyaránt végeztem! És egy óriási ökölcsapással, amit az asztalra mért, ezekkel a szavakkal kísérte.

Egy hét múlva a görögöknek hírük, hamvuk nem lesz, e földkerekségen, és vészjósló pillantással nézett tanácsadóira, majd szélsebesen kiviharzott a tanácsteremből.

 

De eközben, a mi kovácsmesterünkről sem feledkezzünk meg, aki nagy lelkesen dolgozott, a két idegentől kapott fémeken.

A görög hírszerzők ismét tájékoztatták Miltiadészt, hogy a perzsák rettentő dühvel és gyorsasággal közelednek.

Miltiadész nyugodt volt. Az ő haditerve, már három hónapja, ki van dolgozva, csak most már, a gyakorlati részét kellett megvalósítani. Nagyon bízott az embereiben, hiszen az ókori görög sereg híres volt bátorságáról és hősiességéről. És kiadta a parancsot, az elméleti haditerv gyakorlati kivitelezésére, majd pihenőre küldte tanácsadóit. Majd ő is nyugovóra tért, ezzel az imádsággal: Drága Isteneink! Áldozatot hoztunk értetek, hogy győzelemre segítsétek a görög harcosokat, a nagy perzsa sereg ellen.

 

Másnapra Athénból, Thébából és más városokból, falvakból megérkeztek a katonák, akik egyesült erővel kivonultak, s mindenki elfoglalta a számára kijelölt őr, illetve támadóhelyét a kanyon két végén és körben a hegy tüskés, bokros, cserjés sziklái mögött. Már az utolsó csapatrész is el akarta foglalni a helyét, mikor egy csapzott, fáradt kovácsmester az élete árán is a nagyvezér elé akart járulni.

Engedjétek! Hadd beszéljen! Úgysem tud ártani neked!

-       Nem akarok én ártani, óh nagy uram! Inkább nagy alázattal két hadi ajándékot szeretnék becses személyednek átadni, amit saját kezűleg készítettem nagyon fáradságos munkával.

-       Te nekem? És mégis! Milyen ajándékot tudsz adni nekem, amivel legyőzhetem a perszák óriási seregét, és győzelemre segítené a seregemet?

-       Nézd Nagy Uram! Elővette az ütött-kopott szütyőjéből a tökéletesen megmunkált kéttestű pegazusi sisakot és a gyönyörűen kidolgozott Miltiádész-i domborművű csodálatos medaliont. Majd átnyújtotta a két ajándékot és elmesélte elejétől a végéig a vele megtörtént eseményt, a két fura idegennel. A két tárgy, amit kizárólag csak a Te személyednek készítettem. Ezeknek az eszközöknek varázserejük van. Ha ezt a sisakot felveszed, és a medaliont a nyakadba akasztod, akkor Te legyőzhetetlen harcos leszel.

-       De jól figyelj, és hallgasd szavaim! Ezeket a csodálatos tárgyakat csakis jó célra szabad felhasználnod és fordítanod. Ha nem így cselekszel, a pokolban fogsz elkárhozni! Ezekkel a szavakkal, nagy hajlongásokkal közepette, búcsúzva sok szerencsét kívánt Miltiadésznak és az egész görög seregnek.

Miltiadész kétkedett a sisak és a medalion varázserejében, de annyira megtetszett neki a két remekmű, hogy azonnal fel is vette őket. Ettől a perctől kezdve egy különleges érzés kerítette hatalmába. Így kezdte el a megbeszélést a tanácsadóival a perzsa sereg elleni védekezésről, hogy mit tegyenek, mikor azok, megérkeznek a kanyon bejáratához.

Katonák! Szólt Miltiadész.

Ha a perzsák hatalmas serege megérkezik, biztosan küldenek előőrsöket, katonai felderítőket.

Senki meg ne mozduljon, és ne kezdjen felesleges támadásba. Támadni, csak egy bizonyos jelre lehet, ami egy tüzes nyíl kilövése lesz. Akkor a kanyon két oldalát lezárjuk, és dombtetőről az összes katona íjjal, parittyával, dárdával össztüzet nyitnak a perzsa seregre. Most pedig mindenki foglalja el a tervben megbeszélt helyét, és várjon a jelre. Eltelt egy nap. Eltelt a második. Majd a harmadik nap is csigalassúsággal, izgalommal telve telt el. A negyedik napon az emberek kezdek egyre türelmetlenebbek lenni, mikor, egyszer csak a távoli messzeségből, gyengén látszó porfelhő gomolyodik az igazán tiszta azúrkék ég felé. A hegyoldalakban, a terepen, a kanyonban a levegő se rezdül. Szélcsend és forróság honol közel, s távolban egyaránt. A forróságból, és a csata előtti csendtől, szinte vibrált a levegő, s egyszer csak megjelentek a perzsa sereg elő őrsei. A levegő vibrál! A katonák óvatosan lépdelnek és szemükkel pásztázva figyelik a néma, kietlen tájat, de semmi gyanúsat nem tapasztaltak. Mikor már biztonságban átértek a kanyon túlsó végére, az elő őrsparancsnok odament a két legmegbízhatóbb és leggyorsabb katonájához, s azzal az üzenettel küldte vissza a fő sereghez őket, hogy a kanyon veszélytelen és nyugodtan átkelhetnek rajta, mert semmiféle veszély nem fenyegeti a perzsa sereget.

Dareiosz, az amúgy is félelmetes arcán, valami sátáni, kaján mosoly suhant át, majd harsány kacagás közepette hangosan felkiáltott. Görög Kutyák! Most ütött az utolsó órátok! Mind meghaltok, vagy életetek végéig az én rabságom alatt fogtok sínylődni! Ezzel parancsot adott a seregnek, az indulásra, hogy a legveszélyesebb, de ellenőrzött útvonalon átkeljenek a szűk járatú kanyonon. Ekkor a sereg megindult a biztos győzelem tudatában, de egy dolgot elfelejtett I. Nagy Daireosz Király. Vagy inkább könnyelmű volt? Nem szakaszosan, csoportonként, hanem egyben indultak át a kanyonon, védsereget nem hagyva hátra. Indulás! Adta ki a parancsot.

A büszke sereg megindult a veszélyeket rejtő kanyon belseje felé. Mikor már az egész sereg bevonult, egyszer csak valahonnan egy tüzes nyíl repült a levegőbe a magas ég felé. Ekkor aztán a kis görög sereg bezárta a csapdát. Egy szempillantás alatt, a kanyon két oldala bezárult, és hangos csataüvöltéssel, egyszerre két oldalról, és a domboldalról nyílzápor, parittyalövedék és lándzsák zuhataga fogadta a perzsa sereget, majd hirtelen támadásba lendült a görög sereg. A perzsák azt sem tudták hova, merre álljanak fel védekező állásba. Kiút nem volt számukra a földi pokolból. Az egyik oldalról nagy éljenzés, hurrázás, a másikról, félelmetes hangzavar, halálkiáltás, fegyvercsörgés, kardpengék csattanása, halálsikolyok, rémült lovak horkanása, nyerítése hallatszott.

A nagyon hosszú, véres, kegyetlen csata végén, a kis görög sereg javára dőlt el a harc.

Miltiadész haditerve, és kivitelezése, kiválóan sikerült. A helyszín szörnyű látványt mutatott a csata befejeztével. Levágott emberi testrészek, haldokló emberek, lovak egyaránt, sebesüléstől, vértől fetrengő katonák. Miltiadész hatalmasra emelte kardját, az ég és istenek felé, és a győzelem mámorában, a fején lévő kéttestű pegazusi sisak, és a nyakában lógó medalionnal. Miltiadész nagyvezér fényes győzelmet aratott, a Dareiosz Nagy Király vezette perzsa sereg ellen. A dicső győzelem után nagy ünnepséget engedélyezett a csatában hősiesen küzdő katonák és a nép számára.

S valóban! A két varázserejű tárgy csodát tett Miltiadésznak és a görög seregnek! A nagyvezér, eme óriási cselekedete után még sok csatát vívott, s nyert meg a kovácsmester keze által készült remekművek együttes erejével.

De az idő múlt, a nagyvezér is egyre öregedett. Miltiadész érezte, hogy életéből már nem sok van hátra. Érezte élete elmúlását, és utolsó óráiban magához hívatta a leghűségesebb alattvalóját, és így szólt! Jól figyelj rám Irkész! Te vagy a leg megbízhatóbb, s leghűségesebb emberem. Irkész! Már nem sok van hátra nekem a földi életből. Az Athéni hegy tetején építtess egy templomot. Mindenféle mesterembert vigyél oda magaddal, hogy a templom mihamarabb elkészüljön. A templom neve legyen Pantheon! Ennek a templomnak az alaksorába építtess olyan titkos termet, ahol soha senki nem tud rálelni a koporsómra, és a velem együtt eltemetett kéttestű pegazusi sisakra, és a medalionra. Ha meg is találnák, erős, megbízható őrség óvja, védelmezze mindkettőt!

Ez az utolsó és legfelelősségteljesebb parancsom. Úgyhogy hű szolgám, máris indulj és intézkedj ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Miután Irkész eltávozott, rá másnapra kelvén, a régmúlt Miltiadész nagyvezér uralkodása, és élete bevégeztetett.

 

 

Mai idő szerinti 2009. év

 

John Walker, egy New York-i alacsony, középkorú, vékony, szemüveges, középiskolai tanár, aki a lakásától nem messze levő könyvtárban, tanulmányozza az ókori görög történelmet. Már 3-4 könyvet is levett a polcról, mikor megakadt a szeme, egy öreg, gyűrött, poros, görög történelmi és mitológiával mélyebben foglalkozó szakkönyvön. Óvatosan leemelte a polcról, és kikölcsönözte majd, nagy kopogós léptekkel, sietős léptekkel hazaindult Winstoni házába. Hamar megfőzött, egy jó adag feketét, majd kényelmesen elhelyezkedett a bőrfotelban, és elkezdte lapozgatni, a számára érdekfeszítőnek tűnő könyvet, közben kortyolgatva az ínycsiklandóan gőzölgő kávét. Már a nyolcvanadik oldalnál járt, mikor egy feltűnő alcímű részhez ért. Innentől még figyelmesebben kezdte tanulmányozni, a fura alcímes fejezetet.

Egyszer már átolvasta, mikor a szeme visszafutott, az alcímre, amit többször is elolvasott: A kéttestű pegazusi sisak, és a csodálatos medalion története.

Mikor már többször is elolvasta, egyre jobban elhatalmasodott felette, az igaz történet létezése, és valósága. Elhatározta megkeresi régi egyetemi osztálytársát, aki régész szakon végzett, és kikéri véleményét, megvitatja vele, a régmúltban történt csodás történeteket.

Még egy kávét megivott és lepihent, mert tudta holnap új korszak kezdődik az életében.

John Walker az izgalomtól nem nagyon tudott aludni, így már korán elővette a telefonkönyvet és keresni kezdte, barátjának, Peter Clark régésznek telefonszámát.

A,..b.., c.., megvan! Peter Clark, és már hívta is, a 01-3425-3397 számot. Kisvártatva, a telefon kicsengését, egy mély, álmos hang váltotta föl: Igen tessék, Peter Clark! - Helló Peter! Itt John Walker beszél. Szia, öregem! Ne haragudj, hogy ilyen korán felcsengetlek, de egy kolosszális történelmi fejezetet olvastam, az ó- görög-perzsa háború idejéből, és egy hihetetlen történet borzolta föl a fantáziámat, ezt szeretném veled megbeszélni.

Peter beleegyezett a beszélgetésbe, amit délután 4 órára tűztek ki.

Walker lázasan készülődött a találkozóra, magához vett egy üveg, jó minőségű vörösbort, régimódi Chevroletjével kigurult a garázsból a kanyargós forró aszfalton a várva várt cél felé. Little str. 105

Peter Clark háza felé. Röpke egy órás út után nagy dudaszóval állt meg barátja háza előtt, és szívélyesen üdvözölték egymást. Azonnal kettőjük régmúltbeli emlékeiről kezdtek beszélgetni, amelyeken így utólag, nagyokat nevettek.

No de most már menjünk. Eliszogatjuk ezt a jóféle itókát, és közben megmutatom, mire bukkantam a könyvtárban. Talán fényt tudunk deríteni az igazi történet eredetére.

Clark, egy magas, jó vágású, 46 éves, erőteljes és napbarnított arcú férfi volt. Szívélyes invitálással hívta be a régész, leletekkel teli, amúgy otthonos kis házába. Walker csak ámult a sok archeológiai lelet láttán. A dolgozószoba sarkában, egy eredeti 2,5 millió éves homo habilis csontváz volt elhelyezve. A szekrényen egy 3000 éves rézkori kézművesszerszám. A falon pedig különböző korabeli kardok, puskák, a szekrényben különféle szobrok, jelképek. Mikor már mindenről kibeszélgették magukat, kényelmesen elhelyezkedtek a szobában, az íróasztal körül.

Walker átadta a számára sokat ígérő könyvet, és közben elbeszélte az történetről való elképzelését a régmúlt feltárásával kapcsolatban. Közben a régész barát figyelmesen elolvasta a könyvben lévő legenda tartalmát, vagy igaz történetét?

Megállapodtak, aprólékosan és tüzetesen átrágják az egész történetet úgy, hogy John aludjon ott, és az éjszakát töltse nála. Közben rendeltek egy sajtos-sonkás pizzát, amit megérkezése után jóízűen elfogyasztottak. Majd úgy döntöttek, elteszik magukat holnapra.

John átment a vendégszobába, és a szellemi ill. fizikai fáradtságtól, lefekvés után, rögtön mély álomba merült....s csak másnap késő reggel ébredt fel. A frissítő fürdő és reggeli után, ismételten napirendre került az Ógörög legenda, amiben már a régész barát is kezdett hinni, lázba jött, régész mivolta, s vérében lévő kíváncsisága az ókori talányok feltárása iránt.

Nézd John! Sokat gondolkodtam a tegnapi, és mai beszélgetésünkön. Arra a döntésre jutottam, hogy elutazom veled Görögországba, és megpróbáljuk a lehetetlent! Megtalálni a két regébe illő, antik tárgyat, amelyek annyira felpezsdítették a te és az én, amúgy is izgága véremet.

 

Úgy érzem, minden vágyad, megpillantani ezeket a becses tárgyakat. Ahhoz, hogy siker koronázza tervünket, jelentős anyagi háttérre, és szponzorra van szükségünk, valamint néhány megbízható, hozzáértő emberre. Először is a Görög Állami Hivataltól kell engedélyt kérni, ami

szerintem nem lesz könnyű feladat, s ha sikerül is, több hétbe beletelik, mire megkapjuk az engedélyeket. De addig is sok feladat áll még előttünk.

Másnap elmentek a Görög Nagykövetségre, és bemutatták a leendő ásatási tervezetet, hogy engedélyt kapjanak. A válasz 3 nap után megérkezett, melyben az állt – 5-6 hét múlva kézhez kapják az összes engedélyt, ami a feltáráshoz szükséges.

A két jó barát, s egyben társ türelmesen várt a hivatalos papírokra. Közben összeszedték az ásatáshoz szükséges felszerelést.

Már eltelt 4, majd az 5. hét is, s még mindig semmi. John már kezdett türelmetlen lenni, meg is jegyezte Peternek: - Lehetséges, hogy visszavonták az engedélyeket?

Talán, utána kellene érdeklődni. Szerintem várjunk még 1-2 hetet, mondta Peter, és ha addig sem jönnek meg a papírok, akkor majd érdeklődünk. Addig is tegyük a saját dolgunkat.

Eljött a 6. hét hétfője. A postás ajánlott küldeményt vitt a Little str. 105. számú házhoz, Peter Clark címére. Peter átvette a küldeményt, és lázasan kezdte felbontani a Görög Nagykövetségről érkezett levelet.

A válasz pozitív! Mehetnek a nagy, és titokzatos görögországi felfedező útra.

Clark a levél elolvasása után azonnal a New York-i repteret hívta, majd 4 személyre rendelt jegyet, a legközelebbi Görögországba induló gép I. osztályú járatára.

A jegyeket péntek reggel 8 órára tudták előjegyezni. Miután ezeket sikerrel elintézte, szólt John Walker-nek, hogy ennek örömére koccintsanak egy pohár whiskyvel. A hátralevő két napban, még apró-cseprő dolgaikat intézték, majd elérkezett a várva várt nagy nap, az utazásé.

Reggel fél 7-kor már a repülőtéren voltak, ahol találkoztak két segítőjükkel. Clark bevallotta, hogy nem igazán bírja a repülést, mielőtt felszállnának a gépre, javasolta, igyanak meg egy konyakot a helyi bárban. A pultnál egy kedves szőke hölgy szolgálta ki őket. Clark, a jóképű magányos férfi rögtön szóba is elegyedett a szép, szőke hölggyel, sőt már javában flörtölt, mikor szóltak a többiek, hogy lassan fel kell szállniuk a gépre, amiről Clark a nagy udvarlás közben egészen megfeledkezett.

Sajnálkozva vett búcsút a szép szőke hölgytől, majd elindultak a nagy vasmadár felé, hogy talán, életük legnagyobb kalandját megkezdjék!

A repülőgép kigördült a kifutópályára, egyre gyorsabban futott a föld alattuk, közben felemelkedtek, míg el nem érték az utazómagasságot. Az ablakon át nézve, a látvány csodálatos volt. Néha, a tejfehér felhők mögül előbukkant az Óceán végtelen kéksége. Ha fölfelé néztek, szinte ugyanazt látták, az azúrkék ég végtelensége tűnt fel. Csodálatosak voltak az aprónak tűnő toronyházak, és a még kisebb autók hangyaszerű mozgása.

A kiszolgálás kitűnő volt. Clark kért egy konyakot, hogy legyőzze a repüléstől való félelmét.

Majd elhangzott a légi kísérő kisasszony figyelmeztetése, hogy kapcsolják be öveiket, mert leszállás következik. Majd sikeresen landoltak az athéni repülőtéren. John és társai utolsóként szálltak ki a gépből, majd felvették csomagjaikat, fogtak egy szabad taxit, amivel egy olcsó kis motelbe vitették magukat, hogy az ásatás végéig ott szálljanak meg.

A motel kellemes volt. A szobában lég kondi, Tv, tusoló és még egy kis bárszekrény is volt bent.

Miután mindenki kipakolt, a hallban találkoztak, s nyakukba vették a várost. Estig sétálgattak, beszélgettek, és gyönyörködtek a szebbnél szebb épületekben, műemlékekben. Este, ki-ki lefeküdt,

majd másnap frissen kelve az volt első feladatuk, hogy felvegyék a kapcsolatot A Görög Nemzeti Múzeum igazgatójával.

Az igazgató szívélyesen fogadta a 4 szimpatikus idegent. Mikor megbeszélték a jövőben elkövetkező dolgokat, Theodoris ugyanis így hívták az igazgatót, aki egyébként, toleráns, humánosan gondolkodó ember lévén úgy döntött, ha a Clark vezette csapat beleegyezik, Ő is a kis expedícióval tart.

A magas, vékony, hátrafésült hajú Theodoris Úr és a 4 férfi hamar jó barátok lettek a közös érdeklődésnek köszönhetően. Eljött a 3. nap, mikor elindultak a nagy felfedezés hegyére, a Pantheon templom védett romjaihoz. A romokat és nagy hatósugarát sárga szalagokkal kerítették el, hogy senki és semmi ne zavarja a munkájukat.

Nagy izgalommal nekiláttak a várva várt ásatásnak. Rengeteg homokot, kavicsot lapátoltak, és sok követ hordtak el minden eredmény nélkül. Már 5 vagy 6 napja dolgoztak szakadatlan, mikor a régész barát vérebként hatolt egyre beljebb és lejjebb a templom romjai között, s egy apró rést fedezett föl. Izgatottan odaszólt, hangyaszorgalommal dolgozó barátainak, nézzék meg, a kezdődő rést az óriási romhalmaz között.

A fáradtság és az elkeseredettség már-már eluralkodott rajtuk, mikor meghallották barátjuk reményt keltő hívását! Poros, fáradt, de örömteli arccal mondták egyszerre. Megtaláltuk!

Lázas, de óvatos sietséggel és mozdulatokkal nyitották egyre szélesebb és szélesebbre a csupán csak egy kis semmitmondó nyílást. Már az egész délelőtt elmúlt, mikor teljes egészében feltárták a nyílást. Egy korhadt, régi ajtó tárult eléjük. Óvatosan próbálták kinyitni a már igen roskadozó, vaspántokkal teli ajtót. Szakértelmüknek köszönhetően sikerült kinyitni. De amint feltárták, rögtön visszahőköltek, ugyanis, egy homoki viperafészek volt az ajtó közvetlen közelében. Már késő este volt, így hát aznapra befejezték az ásatást.

Elcsigázva, hazaindultak, majd vacsoránál megbeszélték a másnapi teendőt, s jó éjszakát kívánva mindannyian nyugovóra tértek.

Kora reggel elindultak a további feltárásra. Mikor megérkeztek a templom romjaihoz, a viperák addigra eltűntek a különböző hasadékokba.

A három jó barát Clark, John és Theodoris elindultak óvatosan lefelé, amikor hirtelen, irdatlan nagy suhogással ezer- és ezer denevér repült ki megzavart álmukból!

A kis létszámú csapat, ismét óvatosan megindult a titkokat és sejtelmeket és izgalmakat ígérő lépcsőkön lefelé.

Amint megtették az első pár fokot, nagy nyikorgások közepette, a lábuk alól patkányok szaladtak szerteszét.  Ezután egyelőre semmilyen akadály nem állt az útjukba.

Lassan és óvatosan haladtak lefelé, a múlt sejtelmei és titkai felé, a pókhálós, romos lépcsőn, ami hosszú és kanyargós volt, az utolsó fordulóban egy majdnem szinte körkörös, ovális terembe érve; szörnyű, de mellette csodálatosan elbűvölő látvány tárult eléjük.

Emberi csontvázak szinte egymásba gabalyodva tűntek föl, mintha egymás ellen harcoltak volna..!

Különböző testrészek, nem odaillő helyen voltak találhatók, mint ahol lenniük kellett volna.

Volt olyan csontváz, amelyen kard hatolt keresztül, és olyan, melyben dárdahegy volt található.

Szóval, ilyen látvány fogadta a kis expedíciós csapatot, amikor a titokzatos lépcsőfordulóhoz értek.

Clark, éles és tapasztalt szemével érzékelte, megszólalt. Olyan, mintha valakik, valamiért nagy csatát vívtak volna egymással. Ehhez a feltáráshoz, több megbízható emberre lesz szükségünk, akikkel szintén együtt tudunk dolgozni. John itt marad, és vigyáz, az idáig feltárt leletekre, mi pedig

elmegyünk, és kerítünk még pár embert a további lehetséges leletek feltáráshoz.

-Á! Szerintem nem kellene több embert bevonni, szólalt meg John! Ha már idáig eljutottunk, szinte véres verítékkel izzadva dolgoztunk éjt nappallá téve! Nem vagyok sem irigy, sem féltékeny, de ne adjuk át a dicsőséget!

John-nak igaza van! Szólalt meg az igazgató! Ha már eddig megcsináltuk, ne fedjük fel egyelőre senki előtt sem, ezt az óriásinak tűnő felfedezést! Csináljuk tovább együtt! Egyöntetűen igazat adtak egymásnak, és folytatták tovább az ásatást, a leletek kutatását.

De, már nem mentek pihenni vissza, mivel az izgalom nem hagyta Őket nyugodni! Folyamatosan dolgoztak, dolgoztak! A nagy siker reményében, amennyien egyre jobban hittek, és bíztak!

S végre eljutottak a régen várt helyre, egy titokzatos terem bejárata elé.

Mikor nagy óvatossággal kitárták az ajtót, óriási pókháló egyik fele omlott rájuk, másik fele pedig eléjük a földre! Nagy bosszúsággal letisztították magukat, beléptek a félhomályos terembe és teljes egészében bevilágították, hogy minden apró részletet jól lássanak.

Mikor már tisztán lehetett látni a legapróbb részleteket is, megpróbálták rekonstruálni az ókori csontokat, helyzetképbe gondolni mi is történhetett, és milyen korabeliek lehetnek a szétszórt tárgyak, fegyverek.

Egyikük megszólalt! Nézzétek csak! Ezen a mellvérten olyan díszkovácsot vettem észre, amit csak az i. e. 500-400 évvel ezelőtt voltak képesek kovácsolni, és ezek a domborművek, csak abban a korban léteztek. Azonban ezeket pontosan analizálni kell, és egyre biztosabbak lettek abban, hogy a megfelelő irányba haladnak előre.

Tovább kutattak, engedélyezve maguknak 20 perc pihenőt, hogy ennivalót, kávét, üdítőt elfogyasszák, s az izgalmas fáradalmakat kipihenjék.

Miután rendbe szedték magukat, ismét nekiláttak a titokzatos kincsek utáni keresésnek. Hetek óta folyt a kutatás, mikor Theodoris igazgató véletlenül egy kissé kijjebb álló téglának támaszkodott, s láss csodát, a véletlen művéből mi keletkezett!

Mindenki megrökönyödésére a fal körkörösen elmozdult.

Először csak néztek egymásra, majd egy kis félős izgalommal beléptek a szinte szentélynek látszó sírkamrába, ami gyönyörűen fel volt díszítve, az egész fal körös-körül szebbnél szebb tárgyakkal.

A terem közepén hirtelen megláttak egy sejtelmes, titkot rejtő, arany-ezüst ékszerekkel feldíszített koporsót. A régészek egyik ámulatból a másikba estek, az eléjük táruló látványtól.

A koporsó körül 5-6 harcos csontváza hevert, mellettük sisakjuk, páncéljuk, és az az összes fegyverük.

Jól kivehető volt, még laikus szemével is, hogy ők álltak őrt a szépen kidolgozott koporsó mellett, és ha kellett az életük árán is védelmezték azt. A felfedezőknek a meglepetéstől elállt a lélegzetük is! Mozdulatlanná meredve, szóhoz sem jutottak.

Mikor a csodálattól felocsúdtak, óvatosan a közelébe mentek az emberi erőt igen-igen próbára tevő szerkezethez, hogy meg tudják, mi rejlik a képzeletet felülmúló, régi időből származó koporsóban. Türelemmel távolították el a csontvázakat, az arany- és ezüst koporsó elől, hogy pontosan tudják rekonstruálni, a helyszínen történteket.

Most jött a munka igazi java, felelőssége! Ez a művelet nagy összpontosítást, összhangot kívánt, a szemfedél megmozdítása, majd levétele, hogy ép és egész maradjon. Lassan és nagyon lassan feltárult az emberi elmét, hitet felülmúló titok, ami a koporsóban rejlik. A régészek teljes szinkronban mozdították el a koporsó fedelét, siker koronázta erőfeszítésüket.

Az ámulattól percekig nem kaptak levegőt. Ez normális esetben lehetetlen lett volna szerintem, és szerintük is.

De a látvány annyira lenyűgözte őket, hogy észre sem vették, és csak újra és újra ámultak, gyönyörűen kikészített koporsóban fekvő Miltiadész Nagy Vezér Csontváza. Mellette ott

díszelgett a két, csodálatos kovácsolással készített remekmű.

 

A kéttestű pegazusi sisak, és a csodálatos varázserejű medalion.